Indulok. 2 hét múlva. Kész vagyok, fosok mint a guminyúl. Mi lesz velem? Biztos akarom én ezt? Tényleg elhúzom a belem? Egyelőre még magam sem hiszem el, hogy megteszem. De megteszem. Erre készülök fél éve, szóval fel kell szállnom arra a fránya repülőre. Mindkettőre. De kurva nehéz. Mi van ha honvágyam lesz? Ha hiányzik a család, az illatok, az ízek, a színek, a fények. Izgulok. Tudom, hogy baj nem nagyon érhet. Barátokkal leszek, akikre mindig számíthatok. Segíteni fognak beilleszkedni, elkezdeni -még ha ideiglenesen is- egy totál új életet. De mi van, ha kitör egy vulkán, vagy csak szanaszéjjel idegeskedem magam a mindennapos földrengések miatt. Mi van, ha az izlandiak nem is kedvesek, mi van ha nem sikerül akklimatizálódnom, ha megőrülök a Nap furcsa járásától, mi van ha nem sikerül megtalálnom azt amiért megyek? Parázok. Ennyi.

Végül elérkeztünk a végéhez. Lezárul egy olyan korszak, ami meghatározó volt az elmúlt 3,5 évben, de ezzel elkezdődik valami új is. 1222 nap. Voltak időszakok amikor az életemet és véremet adtam volna a cégért, beszippantott az igazi multi feeling. Aztán ez az érzés lassacskán elmúlt és ma már örülök, hogy szabadulok.Egy dolgot sajnálok: a "munkabarátokat". Sok csodálatos, segítőkész embert ismertem meg, akikkel igazán élmény volt együtt dolgozni. De sajnos ők voltak kevesebben. Itt is szeretném megköszönni nektek fiúk és lányok a támogatást, a hozzáállást a kedvességet, a szeretetet, az óriás giga röhögéseket, a szürke hétköznapokon azt a kis fényt amit TI adtatok nekem: KÖSZÖNÖM!

Csesszétek meg, hiányozni fogtok!