Két hónapja itt vagyok.

Hogy vagyok?

Jól!

Bővebben?

Nem jól!!

Na ez nem igaz, csak annyira sablonos, hogy muszáj volt leirnom.

Tök jól vagyok, jól érzem magam. Stresszmentes a kis életem, és ezt igazán élvezem. Most már viszonylag komfortosan mozgok a városban, meg Reykjavikban is. Az van, hogy szeretek itt lenni. Persze honvágyam néha van, és hiányoznak az otthoniak, de egyelőre nem vágyom haza. Ha most lenne karácsony, biztosan megvenném a visszafele repjegyemet is. Teljesen úgy érzem, hogy nincs értelme haza menni. Fogalmam sincs mi történik otthon, és ez a tudatlanság igazán áldásos. Nem olvasok már indexet sem, talán hetente egyszer ránézek, hogy mi a stájsz. De igazából ahogy látom semmi. Szóval ha kérdeznétek jól vagyok, minden rendben.

Rájöttem valamire. Amit először, sőt még sokadszorra is nagyon nagyon furcsa megtapasztalni. Ez pedig nem más, mint a társadalmi különbségek teljes hiánya. Az van, hogy itt mindenki egyenlő. És furcsa mód nincsenek egyenlőbbek. Bárki vagy, bárki is legyen az apád vagy az anyád, ugyanolyan oktatásban részesülsz mint mindenki más. Ugyananyi lehetőséged van, mint  bárkinek ebben az országban. Nem ér semmilyen hátrányos megkülönböztetés a munkád, a családod, a szociális helyzeted miatt. Egyenlő egy orvos a kórházi takaritóval. Ez nem csak maszlag tényleg igy van, vagy én legalábbis ezt érzem. Például a már emlitett esküvőn nekem nagyon furcsa volt, hogy a tortaosztásnál a személyzet ugyanúgy beállt a sorba és mindenki kapott a menyasszonyi tortából. Néztem hülyén mint a luki nyúl, de aztán rájöttem, hogy itt tényleg mindegy ki vagy, a lényeg, hogy egy esküvőt meg kell ünnepelni, és igenis jogod van az ünnepléshez, és jogod van a tortához ugyanakkor és ugyanolyan körülmények között mint a város legazdagabb legelegánsabb embereinek.

Szóval lehet, hogy az izlandiak néha rossz arcok, de azért az országuk eléggé rendben van.